Az idei január meglepően hideg, az utóbbi években elszoktunk attól, hogy hosszú időn keresztül fagyos reggelekre ébredjünk. A kertünk látványa is elég lehangoló, az örökzöldek, tűlevelűek segítenek átvészelni a szürke téli napokat, meg az áttelelő madarak.
A Szérűskerti Arborétum sokféle madárnak ad otthont. A városi környezetben megszokott tollas barátaink mellett itt olyanokat is megfigyelhetünk, mint a fácán, a réti héja vagy az egerészölyv. Ezeket persze nem tudjuk az etetőkhöz csábítani, de szerencsére nem is szorulnak rá. Annál inkább szükségük van a gondoskodásra a kis termetű énekes madaraknak, mert számukra halálos veszélyt rejtenek a hosszú fagyos időszakok, havazás idején pedig még nehezebben találnak élelmet.
A környezetünkben legnagyobb számban a különféle cinegefajok fordulnak elő, legtöbb a széncinke. Fekete fejükkel, rikító sárga mellényükkel hívják fel magukra a figyelmet. Igazi kis akrobaták, mindenféle mutatványra képesek, hogy hozzáférjenek a cinkegolyóhoz. Rendkívül bátrak, hamar hozzászoktak, hogy az embertől kapják a táplálékot. Amikor feltöltöm maggal a díszalmafára akasztott etetőket, már nem szállnak el, az ágak között várják, hogy megteljenek a kis csészék, és nyomban rávetik magukat.
Nagyon bájosak a kékcinkék is, ők kissé félénkebbek, ha mozgást észlelnek, rögtön elrebbennek. Sokáig kell lesben állni, hogy jó fotó készüljön róluk. A napraforgó a kedvencük, azzal közel lehet csalogatni őket.
Kertünk állandó vendégei a feketerigók. Ezek a ravasz kis fickók sok bosszúságot okoznak, amikor percek alatt szétrúgják a gondosan növények köré húzott falevelet, mulcsot, de mégsem lehet rájuk haragudni. A rigók jobban szeretnek a földről csipegetni. A hőség miatt tavaly nem nőttek meg az almák, le sem szedtük az apró gyümölcsöket, azok egész télen ellátták a rigókat friss eleséggel. A naspolyát gyorsan le kellett szedni, mert azt is kedvelik. Ami a fa tetején termett, azt meghagytuk nekik. A legfinomabb falatokat azonban a teraszon találták. A nyugati fekvésű teraszt szőlővel árnyékoljuk, a Moldova és a Hamburgi muskotály későn érő, vastag héjú fajta, ráadásul nagyon bőtermő. Nem is bírtuk mind megenni, a megfonnyadt szemek már nem is voltak túl gusztusosak, de a rigók egykettőre felfedezték a terített asztalt, és rájártak a csemegére. Épp úgy válogatták a szemeket, ahogy az emberek teszik a boltban. Előbb a szaftos, nagy fürtöket csipegették le, utána jöttek az aszalódott szemek, végül már a megszáradt bogyókat is legyűrték. Eleinte nem törődtek a földre pottyant szemekkel, de amikor már semmit nem találtak a lugason, akkor felcsipegették a lehulltat is. Január közepéig tartott a lakoma, most nem értik, hová tűnt mindez. Mi meg azon töprengünk, ha júliusban érni kezd majd a szőlő, hogyan fogjuk elmagyarázni nekik, hogy előbb mi jövünk, nekik csak a maradékot szánjuk.
A madarak közül számomra a legkedvesebb a vörösbegy. Igazi kis egyéniség, olyan szemlélődő fajta. Ha valami eszébe jut, abbahagyja a csipegetést és hosszasan töpreng. A legfotogénebb madarunk, nem kell félni attól, hogy bemozdul. Egy valódi ironbird, a legfagyosabb időben is képes perceken át fürdőzni, nem ijed meg egy kis hideg víztől.
A napokban tűnt fel először a kertben a meggyvágó. A cinegénél jóval nagyobb termetű, és ezt ki is használja. Ha beül az etetőbe, addig marad, amíg degeszre nem ette magát. Imád hintázni. Egy viharos napon ráült a díszalmán lógó csészére, és perceken át hagyta, hogy cibálja a szél. Látszott, hogy élvezi a libikókázást.
Az erdei pintyek is az idei télen bukkantak fel először, méghozzá mindjárt két pár. Eleinte félénkek voltak. Rászálltak az etető tetejére, de nem mertek belemenni. Aztán mégis megjött a bátorságuk. A pintyek szívesen csipegetnek a földről, és a madárkalácsot is szeretik.
Az áttelelő madaraink közül a legkisebb a parányi ökörszem. Ez a miniatűr gombóc nemcsak a mérete miatt vehető észre nehezen, hanem a szürke színe miatt is, amivel jól beleolvad a fakó környezetbe. Borzasztóan óvatos, nagyon figyelmes, állandóan mozgásban van, hogy bármelyik pillanatban menekülhessen, ha szükségét érzi. Azt az etetőt látogatja, amelyik a legeldugottabb, legnyugodtabb helyre van állítva.
Sokszor megjelennek a mátyásmadarak is. Ezek a nagyobb termetű, szép tollú madarak szörnyű hangokat képesek kiadni, nem hiába tartja a mondás, hogy ordít, mint a szajkó. Amit a kisebb madarak kiszórnak az etetőből, azt összeszedik a földről. Párban érkeznek, nagyon viccesen tudnak évődni egymással, ahogy ágról ágra szökkennek.
És hát a verebek is megtaláltak bennünket. Jeszenszky Árpád, a híres 20. századi kertész, akinek a könyveiből a metszést és a növényszaporítást tanultam, a kertek banditáinak nevezte a verebeket. Talán azért, mert csapatba verődve, hangos csiviteléssel szállják meg a környéket, pillanatok alatt lerabolva az etetőt. Tavasszal aztán eltűnnek, a kertben nem segítenek a kártevők ritkításában.
Talán nem felesleges megismételni, mivel szabad és mivel tilos etetni a madarakat. A kenyér- és sütimorzsa káros, akárcsak a sózott szalonna. Adjunk nekik magokat: napraforgót, kölest, búzát. Az üzletekben kapható vegyes magkeverék, abban mindenki megtalálja a neki valót. Akasszunk ki almát, faggyút. Készítsünk madárkalácsot, melynek a legegyszerűbb módja, hogy muffinformába tesszük a vegyes magokat és leöntjük olvasztott kókuszzsírral. Ha beleszúrunk egy meghajlított drótszálat, fel is lehet akasztani egy ágra.
Azzal is segíthetjük a kis tollasok áttelelését, ha ősszel nem vágunk le minden elszáradt növényt, mert ezek termése, magjai is táplálékul szolgálnak, búvóhelyet biztosítanak. Tartsunk meg a kertben néhány vadrózsát, kökénybokrot, ültessünk tűztövist, fagyalt. Ne feledkezzünk meg a friss vízről sem, hiszen fagyos időben a madaraink nem találnak ivó- és fürdővizet a természetben.
Ezek a vidám kis madárkák nyáron százszorosan meghálálják majd a gondoskodásunkat: fiókáikat rovarokkal táplálják, ezzel gyérítve kertünkben a kártevőállományt. Hajnalban vidám trillázásra ébredhetünk, ez a lelkünknek is jót tesz. Ha így járunk el, könnyebben telik ez a hosszú, hideg tél, és színesebbé válnak a szürke hétköznapok.