Fel bizony, mászniuk kell, ha négy méteres magasság leküzdésére készülnek, mint jómagam. Ráadásul nem is egyszer, ajjaj, de ne szaladjunk, stílszerűen ne másszunk a legmagasabb támfal tetejére, kezdjük az alapoknál!
Az alapok alapja az alapozás. Nos, bármilyen meghökkentő, nem kell minden áron alapozni. Ha hozzám hasonlóan kötött talajra alapoznának, biztosítsák a vízelvezetést, egyetlen ásónyomért se fáradjanak! Tíz éves megfigyelés alapján állítom: kisebb földrengés sem fogja megrendíteni építményüket. Ha pedig laza, homokos a talaj, magas lesz a mű, nem igazán biztosak a dolgukban, konzultáljanak hozzáértőkkel!
Ellenben minden támfal alapozásának kulcsszava a dőlésszög-kijelölés. Ha jó a szemmértékük, nem szükséges vízmérték a fal dőlésszögének meghatározásához. El ne feledjék viszont: a támfalnak támaszkodnia kell a megtámasztandó földtömeghez. Különben leroskadhat, tragikus esetben a fejükre dőlhet. Láttam már függőlegesen rakott támfal összedőlt romhalmazát. Kérdezte is alkotója, mit csinált rosszul? Magyarázatomból megértette: legalább 15 fokos szögű dőléssel kellett volna megtámasztania, mögötte be kellett volna döngölnie a laza földet, amit az első nagy eső megduzzasztott, elnehezített, végül a fal leomlását okozta. Előzzék meg a bajt! Ha kell, mérjenek, tájékozódjanak!
Támfalat bármilyen szilárd, időjárásálló anyagból építhetnek. A készen kapható, változatos formájú és árfekvésű, betonból öntött zöldtámfal-elemektől, gabionoktól a terméskövön, tört betonon át a régi, hasznavehetetlennek tűnő téglák dirib-darabjáig. Mindenből, mi szem-szájnak ingere. Utóbbi kettő hallatán többen elcsodálkoztak már, ám amikor meglátták felhasználásukkal készült támépítményeimet, kézenfekvővé vált számukra a megoldás: a betondarabokat úgy kell forgatniuk, hogy kavicsos, tört oldaluk váljon láthatóvá (azon a növények is könnyebben megkapaszkodnak), ellentétben a téglákkal, melyek törött végét rejtsék a földbe! Persze ha akad egy kőműveskalapács vagy sarokcsiszoló a sufniban, vágással, kópicskálással kedvükre kiegyenesíthetik. Flexükhöz keressék meg, öltsék magukra a kesztyűt meg a poros védőszemüveget!
A betont és terméskövet a számomra környezetbarát mivolta miatt igen kedves, száraz építésnél (kötőanyag nélkül) legfeljebb másfél méteres magasságig javaslom, efölött erős habarcs vagy beton biztosíthatja a szilárdságát. Beton bizony, az nem mállik, némi türelemmel príma fugákat formázhatnak belőle. Nekem mégis a száraz rakosgatás a kedvencem.
Hogy is kezdődött? Állt valaha egy présház a telkünkön, nekünk már csak romok jutottak belőle a gaztengerben. Hozzáláttam a hajdani vegyes falak maradékának kibányászásához a gyomverte földhányás alól. Forgattam, illesztgettem a köveket, hangulatos struktúrákat alakítottam ki. Közéjük földet szórtam gyengéden, itt telepedtek meg, feleségem gondos keze nyomán növekedtek, színes hangulatokat keltettek a kis virágok: kövirózsák, árlevelű lángvirágok, varjúhájak. Boldog életet lehelnek a több millió éves, holtnak hitt, rideg anyagba. Próbálják ki, örömüket fogják lelni a sokak szerint semmire sem jó kövek, törmelékek hasznos, szép építménnyé alakításában.
Azután itt a tégla. A tégla… Fellini Amarcordjának szegény ördöge, az örök nyomorúságra ítélt sovány, mégis jókedélyű kőműves alakja tűnik fel emlékezetemből, aki így verselt: Nagyapám folyton a téglát rakta.
Az apám is folyton a tégált rakta.
Én is folyton a téglát rakom,
mégis egy lyukban lakom.
Életvidámságán újra és újra elcsodálkozom, akár ha a filmet nézem, akár ha régi téglát veszek kezembe, bármit építsek is. Most például támfalat. Itt is megdöntöm a domb felé a legalsó sort (jó tíz százalékkal a merőlegeshez képest), mert kb. egy méter magasságig kell felraknom. Kötőanyag helyett agyagos föld morzsalékát terítem a sorokra, kiegyenlítem vele az égetőkemence girbegurba alkotmányait. Szép felületű, jó állagú még a tégla, kevés a hajdani habarcs, könnyű a kőműves kalapácsot forgató kéz dolga. Kötésbe rakom, a feleseket is felhasználom, a legfelső sort kieresztem pár centivel, szebben mutatnak így rajtuk a virágok. Talán az a víg olasz kőműves is így építette volna…
Éppen úgy, ahogy a hajdani talján építőművész a moszkvai Kreml bástyáinak, tornyainak, magas, félelmetes védőfalainak pártázatát kialakíttatta. Hogy miért pont azt hozom ide példaként? Hogy kerül a tégla az asztalra? Akarom mondani, a bástyára! Mert hogy a bevezetőmben említett négy méteres, vasbetonból öntött zöldtámfal-elemekből rakott művem mindkét végét moszkvai ihletésre terveztem és alkottam meg. Számos olasz középkori vár és város védművein láthanak hasonlókat, az én inspirációm azonban olasz hagyománya ellenére mégis moszkvai.
Széltében-hosszában ez a legnagyobb támfal, amit valaha építettem, 652 betonelemből és sosem számoltam, vajon hány, minden bizonnyal több száz téglából épült zárópillérekből áll. Sokáig mértem, terveztem, a markoló oly durván és egyenetlenül bontotta le a földet, hogy a támfal építése alatt mindvégig egyengetnem kellett. Illetve egyengetnünk, mert szerencsére segítségemre sietett szépkorú, ám jó erőben lévő apósom. Lapátolta a földet, majd amikor másznom kellett a magasra emelkedő falon, adogatta az egyre nehezebbnek tűnő betonelemeket. Ha ilyeneket használnak, ne feledjék alaposan bedöngölni minden egyes sorban a földet! Ha elkészült, jöhet a beültetés, ami nálunk feleségem kompetenciája, szépérzékének dicsérete. Ránk még eső is zúdult, két nap alatt mégis végeztünk. A moszkvai bástyákat ez után építettem, a téglasorokat nem habarccsal, hanem betonnal kötöttem össze, öntöttem mögéjük is eleget, ne hozzanak szégyent se nevükre, se rám!